Kérdés: Mi pontosan a szenvedés útja?

Válasz: Nem szabad szenvedéssel haladni a Teremtés Célja felé, de amikor letérünk a spirituális útról, belesüppedünk a szenvedésbe. Ez rak minket vissza a helyes vágányra, és máris tettünk egy újabb lépést.

Aztán még mélyebben belegázolunk az egoizmusunkba, letérünk az útról, szenvedést élünk át, ami visszahelyez a helyes pályára, és akkor ismét egy lépést teszünk a helyes irányba.

Kérdés: Vagyis akkor lehetetlen haladni szenvedés nélkül.

Válasz: A lényeg az, hogy az út során folyamatosan elkövetünk hibákat, mivel ezek nélkül nem jövünk rá a helyes működés mikéntjére. Így hát megvan a lehetőségünk, hogy szenvedés nélkül közeledjünk a cél felé, de előre jutásunkat segíti, ha tudatosítjuk hibáinkat. Ez annyit jelent, hogy dolgozunk a hibáinkon, de ugyan abba az irányba haladunk. 

Hibázunk és felállunk belőle, teszünk egy lépést, majd ismét vétkezünk, felkelünk, lépünk, mind a bal, mind a jobb vonalon. Ahogy bizonyos bajokat, hibákat és szenvedéseket tapasztalunk a bal vonalon, ezzel egy időben dolgozunk velük a jobb vonalon is. Így haladunk felváltva a jobb és a bal oldalon, mindkét lábbal menetelve egyazon cél felé.

Meg kell értenünk, hogy nem haladhatunk hibák nélkül, hiszen így vagyunk megkonstruálva. Azonban ha egoista módon fejlődünk, már előre vetítjük hibáinkat, a gonosz feltárulását, és azt a célt állítjuk be, hogy átlendülünk a jobb vonalra.

Kérdés: Lelkünk fejlődésének fontos állomása egoizmusunk megértése. Vagyis csak akkor birtokoljuk teljes mértékben az önismeretet, akkor válthatunk át a fény oldalára, amikor egónk az önpusztítás állapotába kerül. Igaz ez a megállapítás?

Válasz: Nem. Már jóval előtte megtesszük. Ez egy fokozatos, lépésenként megtett fejlődés az embernek. Ekkor ébred rá egoizmusára, és megérti, hogy amennyiben felhasználja, semeddig sem jut. Ennek ellenére, nem szabad tőle megszabadulnia. Az egoizmus elpusztíthatatlan; a természet erejét képviseli. Mindössze felhasználásának célját kell megváltoztatni.

Kérdés: Azt állította, hogy a Kabbala megtanítja a embert, hogyan emelkedjen egoizmusa fölé. Minél nagyobb az egó, annál magasabbra emelkedik, hogy fölé kerekedjen. Tehát ebben áll az ember evolúciós növekedése.

Tehát úgy kell helyesen tekintenünk egoizmusunkra, mint fejlődésünk egy elemére. Mesterségesen vagy kontrollált körülmények között növeljük, és altruista hajlammal látjuk el.

Válasz: Így igaz. Be kell törni, mint egy vadállatot, és akkor többé-kevésbé szelíddé válik.

Kérdés: Azaz nem kell harcolni ellene, hanem az a feladatunk, hogy megértsük?

Válasz: Helyes! A megfelelő módon kell bánni vele. És akkor a segítőnkké lesz.

Kérdés: Tehát nem küzdelemről beszélünk, hanem tudásról, elmélyülésről, és egyfajta belső erőről. Ilyenkor boldogságérzetünkön át megvalósítunk egy altruista késztetést, és ezt az állapotot átadjuk a világnak.

Válasz: Igen. Számotokra az altruista késztetés a lehető legjobb. A mi világunkban úgy értelmezik az altruizmust, hogy valamit ingyen adunk a másiknak. Nem így van! Elkezded tapasztalni, hogy az altruizmus által a természet legkomolyabb erőivel kerülsz összeköttetésbe. És ez egy nagyszerű dolog.

Az egész természet rendszerében egy grammnyi gyűlölet sincs, kivéve az embereket. Az állatok nem gyűlölik egymást, ez egy különleges emberi tulajdonság. De megvan annak a nagyon mély oka, hogy az emberek miért gyűlölik egymást, ráadásul azt hatalmas szenvedéllyel teszik. Az irigység, a hatalomra, és tiszteletre vágyás megállás nélkül növekszik bennünk. Egyre kevésbé vagyunk képesek megbocsátani egymásnak.

Minél inkább növekszik a gyűlölet, annál jobban megértjük, hogy képtelenek vagyunk egyedül legyőzni, mégis valahogy felül kell emelkednünk a gyűlöleten, mivel egyébként elpusztítja civilizációnkat.

A múltban láthattunk gyerekeket együtt játszani, miközben egymás társaságát élvezik. Ma inkább a számítógép konzolokon játszanak, egymás ellen küzdve, és csak az érdekli őket, hogy ki győz a végén.

Hogyha összehasonlítanánk a ma élő macskákat kétszáz évvel ezelőtt élt macskákkal, akkor azt találnánk, hogy nem váltak vadabbakká. Azonban, ha összehasonlítjuk a mai embereket a két évszázaddal ezelőtt élt emberekkel, akkor azt találjuk, hogy ma sokkal önzőbbek vagyunk, önmagunkra irányulóak ,nem törődünk semmivel, és általában sokkal rosszabb emberek vagyunk, mint ük-nagyszüleink. Generációról-generációra egyre kegyetlenebbek, bántóbbak, és sokkal kifinomultabbak vagyunk abban, hogyan okozunk másoknak fájdalmat.

De ennek a látszólagos zuhanásnak, nagyon jó oka van. Mi vagyunk az egyetlen faj, mely ilyen zuhanásban van, mivel mi arra vagyunk hivatottak, hogy tudatosan korrigáljuk saját természetünket.

Az utóbbi években, különösen az elmúlt hónapokban megfigyelhető gyűlölet hullámnak az oka az, hogy ennek a gyűlöletnek olyan erősnek kell lennie, hogy arra kényszerítsen minket, hogy elkezdjük keresni annak a módját, hogy hogyan tudnánk legyőzni. 

Minél inkább növekszik a gyűlölet, annál inkább megértjük majd, hogy képtelenek vagyunk azt saját magunk legyőzni ,és mégis valahogy felül kell emelkedni rajta, hiszen egyébként elpusztítjuk a civilizációnkat. Ez fog minket előre hajtani, hogy akaratunk ellenére is, együtt próbáljuk megtalálni a gyógymódot, a megoldást erre a problémára. Ez a kötelező érvényű együttműködés a bennünk létező ellenség ellen, egy új, egymás iránti szeretetet fog létrehozni bennünk. Ha nem létezne ez az intenzív gyűlölet, nem lenne szükség a szeretetre. Hogyha nem éreznénk, hogy képtelenek vagyunk egyedül legyőzni a gyűlöletet, soha nem fordulnánk egymáshoz segítségért.

A közöttünk érzett gyűlölet soha nem tűnik el. Ha eltűnne nem lenne többé szükségünk szeretetre. Pontosan a növekvő gyűlölet fog majd arra kényszeríteni minket, hogy növeljük a szeretetet. Ahogy megtanulunk „két lábon“ járni, a gyűlölettel és szeretettel karöltve előre haladni, meg fogjuk tanulni az emberi érzelmek mélységét. Megtanuljuk majd, hogyan emelkedjünk a konfliktusok fölé, hogyan uralkodjunk a gyűlölet és a harag felett. Ez a folyamat el fog vezetni minket oda, hogy feltárjuk az emberi természet teljes mélységét.

Csak amikor megértjük a gyűlölet szerepét és fontosságát, akkor leszünk képesek valóban szeretni. Amikor ezt elérjük, akkor fogjuk mindannyian meglátni, hogy színtől, fajtól, hittől, és kultúrától függetlenül, mindannyian gyűlölködőnek lettünk megteremtve, de mindez csak azért történt, hogy ezt a gyűlöletet a saját erőfeszítésünkkel, tudatosan szeretetté változtassuk.

Kérdés: Hogyan segíthet a tetteinkért való felelősségvállalás, megváltoztatni ezt a világot?

Válasz: Attól függ, hogy mennyire érzékeljük magunkat és az emberi társadalmat egyetlen organizmusként, annak érdekében, hogy hasonlóvá váljunk az általános természethez, ahelyett, hogy szemben állnánk azzal, miközben folyamatosan csapásokat kapunk tőle.

Már látjuk, hogyan pusztítjuk el bolygónkat, és semmit sem tehetünk ezzel. Egoizmusunk a pusztítás felé vezet minket.

Ennek ellenére gondolkodnunk kell arról, hogyan változtathatjuk meg viselkedésünket. Ez azonban lehetetlen, kivéve, ha megváltoztatjuk egoista természetünket. Ezért a legfontosabb kérdés: hogyan változtathatjuk azt meg? Ellenkező esetben a bolygó már nem visel el minket többé. Tehát gondolkodjunk azon, hogy mit tegyünk.

Baal HaSulam, “A Béke”című cikkében írja: Ezáltal, az empirikus ok szemszögéből nyilvánvalóan bebizonyítottam – a szemünk előtt kibontakozó történelmi gyakorlat alapján – hogy az emberiség számára nincs más gyógymód, minthogy elfogadja a Gondviselés parancsát, azaz adakozni mások felé annak érdekében, hogy megelégedettséget okozzunk a Teremtőnek az alább két versnek megfelelően:

Az első, hogy „szeresd felebarátod, mint önmagad,” amely a munkánk legfontosabb összetevője. Ez azt jelenti, hogy a mások felé való adakozás munkájának mértéke adja meg a társadalom boldogságának alapját, mert az erre való törekvésének a mértéke az egyénnek meg kell, hogy egyezzen a saját maga jóléte elérésének törekvésével.

Sőt, a körülötte lévők igényeit, a sajátja fölé kell emelnie, ahogy azt a “Matan Torah” című cikkemben le is írtam.

Kérdés: Hogyan lehet kilépni, az önmagunk hasznára irányuló, egyfajta pragmatikus számításból, amit most a válság idején senki nem tud összerakni és eljutni a kapcsolat fontosságának megértéséhez egy magasabb szinten, és hogy magunkra kell vonni a kapcsolat erejét, a felső kormányzás törvényeivel összhangban úgy, hogy egyrészt beleolvadunk azokba, másrészt támogatunk másokat ennek az elérésében?

Válasz: A valóság érzékelés következő szintjére emelkedéshez, meg kell érteni, hogy ezzel belépünk, egy átfogó, közös, tökéletes valóságba.

Ha a természetet elkezdjük úgy érezni, mint egy tökéletes, abszolút integrál rendszer, megismerjük a helyünket is benne, hol található az én sejtem ezen belül. Ezen a módon megfogjuk érteni a létezésem lényegét az egyének integrációján belül és minden világossá válik a számomra. 

A legfontosabb dolog leválasztani magunkat az individualizmusról, az egóról, és a természetet egy integrál aspektusból vizsgálni és a teljes képet, egy egységes egészként látni. Ez egy teljesen más valóság érzékelés, ahol nincsenek egymástól elválasztott objektumok, csak a teljes kapcsolati viszonyukat hordozó képek.

Akkor megtudom érteni önmagam, egy teljesen más megvilágításban. Hol vagyok ebben a képben? Nem vagyok ugyanis benne, teljesen leválasztva érzem magam mindenről. 

Mivel magamat helytelenül látom, azaz, egyfajta tudattalan állapotban vagyok, leválasztva az igazi létezésem érzékeléséről, a természet átfogó képének hiányában élek. Hogy érzékelhetnék helyesen? Ez az, amit akarok.

Ha elkezdek helyesen érzékelni, látni fogom a helyem és felfogom fedezni, mi hiányzik ahhoz, hogy integrál kapcsolatban lehessek mindenkivel. Világossá válik, mi az igazi feladatom, a munkám, mi a kapcsolatom másokkal, és mások, hogy kapcsolódnak hozzánk. Ezzel eljutok, egy örök, tökéletes egyesített természet érzékeléséhez, megértem mindennek az értelmét, és az életem értelmét is ezen keresztül.

Most azonban még nem értem, mindez mire való. Én minden látni akarok, ahogy az létezik, változik, és ahogy össze van ez a mindenség velem kapcsolva. De hogy miért így van mindez, még nem tudom.

Mi egy önző anyagból épülünk fel, ahol elsősorban saját hasznunkat nézzük mások kárára.

Minél tovább fejlődünk az egónk annál nagyobbra nő, és különösen a mi időszakunkban, az egónk olyan mértékben kifejlődött, hogy egyre nehezebbnek találjuk, hogy magunkat kitöltsük, vágyainkat beteljesítjük

Az életük szükségszerűségein túl (étel, szex, család, lakóhely) az egónk arra kényszerít minket, hogy gazdagságot, hatalmat és a hírnevet tartsuk fontosnak, és ez olyan mértékű, hogy sok ember az egész életét annak szenteli, hogy ezeket egyre magasabb szinten elérje.

Azonban ha megértjük, hogy túl minden fizikai célunkon, úgy is láthatjuk magunkat, hogy van egy sokkal magasztosabb cél – ami vár mindannyiunkra, amely arra irányul, hogy elnyerjük, az örök lelket, a véget nem érő kitöltést, egy teljes valóságérzékelést – harmóniát és egyensúlyt a Természet adakozó minőségeivel, akkor azonnal megértenénk, hogy a fizikai örömök mennyire nem lényegesek, mert csak átmenetiek és nagyon véges idejű, kitöltést adnak.

Írva van, a spirituális célról, hogy azok által akik már azt elérték, hogy ha az ember képes lenne akár egy morzsányi spirituális örömöt átélni, akkor hajlandó lenne feladni mindent, a fizikai világban, a spirituális növekedés érdekében

Azonban ez a spirituális öröm rejtve van előlünk.

Mindez azért van, mert ha ez könnyen elérhető lenne, akkor mi egyszerűen odatapadnánk a spiritualitáshoz, azért mivel sokkal nagyobb örömöt adna számunkra, mint bármi amit ebben a világban elérhetünk, és ezáltal, hogy így cselekednénk nem lenne semmilyen szabad választásunk a spirituális élet követésében. 

Mi akkor lépünk a spirituális útra, amikor egyfajta ürességet és betöltetlenséget érzünk a fizikai vágyainkban. Bármekkora mértékben is képesek vagyunk magunkat megtölteni étellel, szexel, családdal, pénzzel, tisztelettel, hatalommal és tudással, még is  állandóan úgy érezzük, hogy valami még mindig hiányzik, valami mást keresünk, és előbb utóbb elkezdjük keresni az élet értelmét és esszenciáját.

Ezek az egzisztenciális kérdések, együtt a fizikai vágyak keserű tapasztalatával, elvezetik az embert a spirituális kutatáshoz, ahol különböző spirituális csoportokhoz és, utakhoz fordul, válaszokat keresve és előbb utóbb megérti, hogy miért is élünk, és mi az életünk értelme.

Hogyha mi elérjük annak a felfedezéséhez, hogy annak érdekében élünk, hogy magunkat felemeljük a valóság egy magasabb érzékelésébe, érzésébe, ahol képesek vagyunk az örökkévaló lelket elérni, akkor ennek a spirituális célnak a nagysága elkezd ragyogni, mint az élet abszolút legfontosabb célja, és akkor előbb-utóbb elveszítjük a fizikai világban elérhető gazdagság, hatalom és hírnév fontosságát.

Akkor egy sokkal természetesebb és kiegyensúlyozottabb hozzáállást érünk el a fizikai világgal kapcsolatban is. Nem próbálunk mindenfajta, túlzott, kifacsart felfújt fizikai örömeket és beteljesüléseket keresni, hanem, ehelyett föléjük emelkedünk azzal a szándékkal, hogy elérjük a spirituális célunkat.